Malgot István szobrai lények
Beszélnek, kommunikálnak, a kapcsolatot keresik. Szólnak - egymáshoz, hozzánk, a démonokhoz, az istenekhez. Otthonuk a Föld, szülőjük a Menny, létük a feszültség: néha fájdalom, néha beteljesülés, néha reménytelenség, olykor öröm.
A lét határhelyzetei. Nyugalmukban is feszültséget hordozók, fordulópontok, csomópontok, egy hatalmas kapcsolatrendszer ízületei.
Pillanatfelvételek - lendületük, mozdulatuk végtelen, hátterük a világmindenség. Anyaguk tömör: fa, fém. Testük mégis anyagtalan, súlytalan, elröppennek a tömegvonzás börtönéből. Túlmutatnak a pillanaton: időtlenek. Hidat vernek, hidak Föld és Menny között. Mint magunk, mint az Ember: alulról kezdenek, egy fentről jövő szellemi gondolat megtestesüléseként anyagból vétetnek, a mélységből kiáltanak - eredetük, valami náluknál magasabb felé fordulnak. Magasabb: a teremtő, az istenek, az örökkön való felé.
Fényben megmártózó arcok, egymást szorító kezek, egymáshoz préselődő testek, szeretkezők. Helyüket keresők, tér és idő keresztjén. Minden porcikájukban velünk, halandókkal rokonok. Tükröt tartanak nekünk ezek a lények, emberi - isteni alakok: magunkat látjuk, mindennapos küzdelmeinkben, hogy mik vagyunk, és néhány lény mutatja, mivé is lehetnénk.
Ahogy alkotójuk mondja magáról: "Sötét angyal voltam egykor, de átálltam a jó oldalára."
Teremtőjük fotóin láthatjuk ezeket a lényeket, több oldalról, többféle arcukat megmutatva, Götz Eszter gondolatainak tükrében. S ugyanő kérdezőn, kitartón egy fordulatokban gazdag művészélet állomásait kíséri végig ebben a kötetben..
Lendvay Miklós
Újrateremteni az életet
Kiadói gondolatok Malgot Istvánról
Malgot István alkotó ember. Örökkön újrafogalmazza és újrateremti a világot. Fentről merít: hogy is van kitalálva, miképpen van elrendelve az ember, mire gondolt a teremtő - kérdezi magától, kérdezi tőlünk. A teremtés szándékait kutatja, és fordítja le életébe, s az anyagba egyaránt. Anyaga sokféle: kő, fa, gipsz, karton, de legfőképpen: hús-vér ember.
Épít házakat, kalákában és magányos egyedül. A falakat maga készítette téglákból önti, az ablakokat maga faragja, emeli a hatalmas gerendákat, maradék fából bútorokat farag. Készít szobrokat, hol jókedvéből, öröméből, hol fájdalmából, elégedetlen pörlekedéséből, saját érzéseiből gyúrja meg őket, teremti a lényeket. Méricskéli a születő lényt a Mindenható fényében, méri hozzá, vizsgálja szüntelen egy kozmikus mércével.
Játszik színházat, vidámságosat és komolyat, emberekből gyúr éneket és drámát, a múlékony időben mozgásba rajzolja mintáit. Rendez: a rendet keresi, és azt teremti újra, amit gondolataival megszerkeszt. Ember az anyaga, egyenként, külön-külön vagy csapatban, együtt, közösségben. Elbukik, feláll, újrakezdi. Erőszakosan küzd, állhatatosan, makacsul ragaszkodik az igazsághoz - amit még ő sem ismer, csak kutat, állandó változásban. Kellemetlen alak: nem tágít a maga megtalált igazától. És megszüli erővel, mások segedelmével és mások ellenállásában, és megméri a születő tettet: s ha könnyűnek találtatik, újragyúrja. Szabadságában kockázatot vállal. Nem fél a magánytól, az elszigetelődéstől, a közösség ólmelege helyett a csillagok törvényeihez igazítja tetteit.
Forgat filmet, összerakja a világot időben is, maradandó képkockákban, a világot, ahogy ő látja szeretett Ázsiáját, és a Cigány holdat. Képeket alkot, díszletet készít, embereket, színészeket komponál - küzd térrel, színnel, formával, hanggal, dallammal, idővel, s legnagyobb küzdelme mindig: az ember. Önmaga, és a másik. A világot, az egészet kívánja újradefiniálni.
Ír könyveket, anyaga a szó, a mondat, a betű, a gondolatok és szóvirágok kacskaringó, ölelő lánca. Témája a melegség, a szeretet, amelyet Ázsiában talál, s hozza el a hidegebb Európába, saját hűvösödő szívébe engedi újra és újra a sugárzó meleget. Témája a mosolyok, az ölelések, az érintés.
S ha szűkké válik számára az ázsiai kunyhó, a kicsi után újra a nagyot markolja, gyúrja új életre: polgári közösségeket gondol, helyi demokráciát, közösségteremtést, kicsiből nagyba formálódót, apró alkotó közösségek országformáló erejét álmodja.
Újságot szerkeszt, nagy lámpással keresi és gyűjti össze az értékeket, mutatja fel kamaszos lelkesedéssel. Az emberben lakozó istenit ébresztgeti, keresi annak szövetségét a másikban lakó istennel, s a földi viszonyaink mércéje itt is: az isteni rend. Tudja: az embernek joga és kötelessége a maga isteni arcára formálni a való világ rendjét. S tudja: a halál ott kezdődik, ahol az ember erről a jogáról lemond.
Malgot az élet oldalára áll, újrateremt, a hibásat, a tökéletlent, önmagát is újragyúrja. A gyengék, elesettek pártolója, kellemetlen kérdéseket feszeget. Felvállalja az udvari bolond szerepét, ha mást nem is tehet, legalább a szív szavát hallja és hallatja, egy hideg, számító, kapzsi és mohó korban. Nem tör feltétlen elismerésre, külső sikerre. Bízik abban, hogy a csendes tettek kisugárzanak, hogy a személyes és helyi ügyek egymásra épülnek, kőre kő.
Malgot nem hinni, hanem tudni akar. Semmi sem elég szent számára, hogy ne gyúrja újra, alakítsa át. És semmi sem elég profán, hogy ne mérhetetlen kíváncsisággal és tisztelettel forduljon felé. Nem hinni, hanem tudni akarja az embert, a legkisebb Istent. Kegyetlen őszinteséggel játszik, megsértve, megbántva mindazokat, akik nem bírják elviselni ezeket a dimenziókat, akik a megbékélés melegét és kiszámíthatóságát keresik. Számára az egyetlen érdemben létező a lehetetlen. A lehetetlen, amiért érdemes küzdeni, és ha csak töredékesen is, de megvalósítani.
Szobrai lények, melyekbe ő lehel életet. Teremtőjük esetlenségét és küzdelmét magukban hordozzák. Sokasodnak, talán rajtuk keresztül meghallhatjuk és megláthatjuk teremtőjük felénk sugárzó szeretetét. Merthogy: értünk teremti őket. Szülőjük: Malgot minden ember iránt érzett szeretete.